Egy vargabetűnek köszönhetően a buszvégtől hazáig kb. 15 perc az út. Kezdetben persze bosszankodtam miatta, mert túl hosszúnak éreztem, de aztán véleményt váltottam. Nagyon megszerettem ezt a 15 perces kanyargást hazáig.
A Tatárkán van ugyanis a kedvenc fám, ami olyan mintha egy mesekönyv illusztrációja lenne, két kutya, akik úgy hasonlítanak egymásra, mint 2 tojás kivéve, hogy az egyik hófehér a másik meg koromfekete, egy villanyoszlop, amelyikbe mindig kialszik a körte mire odaérek hozzá, egy bokor a magasfeszültség alatt, ami lehet csak egy bokor, de ha akarom akkor banditák és haramiák búvóhelye. Ha akarom az út haza vezet, ha nem akkor egy erdőbe vagy sivatagban vagy tengerparton kanyarog vagy ha úgy tartja kedvem maga a vörös szőnyeg.
Ezalatt a 15 perc alatt, ha este van végig gondolhatom az aznap történteket vagy ha reggel van, akkor megtervezhetem a napomat. Ha egyikhez sincs kedvem akkor csak zenét hallgatok és a fejemben klippet rendezek hozzá.
Ez a negyed óra elég hozzá, hogy megváltozzon a véleményem, hogy jobb kedvem legyen vagy arra is, hogy éppen elromoljon. Magam lehetek, hogy rendezzem soraimat vagy véletlenül összefuthatok régi ismerősökkel.
Ilyenkor az lehetek, aki csak akarok és nem fáj, hogy már megint hazudtam magamnak.
Ez a negyed óra csak az enyém és bármi megtörténhet alatta. Ha megrendezhetném az életemet filmen biztos szentelnék neki egy min. 15 perces fejezetet.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
1 megjegyzés:
szeretnék egy ilyen sétát csak félek hogy negyed óra nem lenne elég nekem :(
Megjegyzés küldése