...

(Vérzem. Itt is. Ott is. Kicsit is meg nagyon is.)
Tessék? Hogy fáj-e? Aranyos vagy, hogy kérdezed de nem. Neeeem, tényleg nem. De hát most mondom, hogy nem. Nem kell folyton aggódni. Jól vagyok.
(Muhahahaha. Még mindig elhiszed. Vagy csak belefáradtál, hogy kérdezd. igazából mindegy is. Mert úgyse mondom el. Pedig semmi mást sem szeretnék jobban. De akor se. Nem megy. Ne kérdezd miért. Én sem tudom. Egyszerűen mikor oda jutunk, hogy megkérdezd mi a baj egyszerűbbnek érzem azt mondani, hogy semmi. Hogy jól vagyok. Hogy nem érdekes. Hogy csak fáradt vagyok. Vagy akármi más. Egyszerűbb. Hogy miért? Talán mert nálunk otthon nem volt szokás ilyenekről beszélni. Naná hogy most már szeretnének. De ez nem megy ilyen könnyen. Egyik pillanatról a másikra. Vagyis nekem nem. Sohse ment. Talán nem tanultam meg hogyan kell. Talán genetikailag így vagyok kódolva. Talán én döntöttem így.)
Bocs, mit mondtál? Nem figyeltem. Kicsit elkalandoztak a gondolataim. Ááááá. Nem lényeges. Folytasd nyugodtan. Mostmár figyelek.
(Mint mikor betegen ülsz a színházban. A láz belülről éget. Alig kapsz levegőt, mert az orrod be van dugulva. Köhögnöd kéne, de nagyon. Persze azt nem lehet. Így várod, hogy vége legyen a felvonásnak. Akkor majd orrot fújhatsz, köhöghetsz és ha olyan szarul vagy akkor akár haza is mehetsz. De mikor ott a lehetőség valamiért inkább nem teszed. Csak álldogálsz, nem veszel elő pézsét és ott maradsz az előadás végéig. Pedig tényleg szarul vagy.)
Hmmm? Ó. Nem mondod. Ez tényleg szemét húzás volt tőle. Dehogy fárasztasz. Mondd csak. Ha attól megkönnyebbülsz kicsit.
(Ha megy hát mondjad. Jó neked, hogy ki tudod adni magadból. Irigyellek. Bárcsak nekem is ilyen könnyen menne. Vagy legalább úgy tudnék tenni mintha könnyen menne.)